2018. július 13., péntek

Van, hogy tel(v)e vagy

Negyedik fejezet, negyedik nap

Gasztroélménnyel kezdődött a mai napi fesztiválozás. Egy újságírót kísértem el, aki már évek óta járja az éttermeket, kóstol, kérdez, felfedez, összehasonlít, és persze megírja. Könnyű dolgom volt tehát, csak mennem kellett, bár a végére pár kilóval nehezebb lettem.  




Szóval a Mogyoróssy Könyvtár mellett voltunk, amelyiknek a neve régen Kisködmön is volt. Jelenleg Gusto. A hely Remy, a Lecsó c. film patkányfőszereplője példaképéről, Auguste Gusteau sztárszakácsról kapta a nevét, aki egyébként megmondta, hogy "mindenki főzhet". Igy van ez a gyulai Gustóban is. Jelenleg a Juhász családé, akik tényleg nagyon szeretnek főzni. A nagypapát jegyzik a honlapon tulajdonosként, de igazából a fia “viszi” az üzletet, de a jelenlegi tuladonos az unoka, aki egyébként most végzett jogi szakon. Szóval három generáció dédelgeti ezt a helyet. Mi most az unokával és nagypapájával beszélgettünk, mert a középső generációs tag épp külföldön volt. 



Juhászék szeretik a népek konyháját, leginkább a szecsuáni, csípős dolgokat. Náluk, de még a főszakácsnál is az a sláger. Úgy állították össze az étlapot, hogy legyenek rajta hagyományos ételek és különlegességej is. Levesek között találunk csorbát, szoljankát, a főételek között van olyan, amiben a csirke és a harcsa összeférnek, a küküllői marha, a pörkölt újragondolva és a mákos párnácska tulajdonképpen palacsintatésztába forgatott mákos guba. 



A szakács, Ricsi kíváncsi volt minden reakciónkra, részletesen elmondta, mi hogy készül, mitől más. Ricsi békéscsabai, éppen most végzi a Juhász család támogatásával a mesterszakács képzést, és nem mellesleg augusztusban lesz apuka. Még folytathatnám, hisz órákon keresztül beszélgettünk a hangulatos belső teraszon, de szaladni kellett, mert kezdődött a Gyulai Kamarazenekar koncertje. A Patriótán keresztül futván, ami jelenleg is a fesztivál étterme, ugyanis Shakespeare korabeli étkeket kóstolhatunk, begurultam a Kamaraszínház nézőterére, ahol már szép számmal ültek. Próbáltam feldolgozni, ami belém került, ehhez nagyon jól jött a zene. Leginkább a bőgös játéka kötött le. Szimpatikus volt a hozzáállása a zenéhez és a hangszeréhez, mindkét értelemben. 😊

A Gyulai Kamarazenekar | Fotó: Kiss Zoltán

 
A koncert után melegebb ruhát öltöttem, az esték még nem annyira nyáriasak. Az ismerős utolsó "Hazám, hazám" hívásra elfoglaltam a helyem a Várszínpad nézőterén. Jó volt újra itt lenni. Szeretem ezt a teret. Az angolok Hamlet, ki van ott? előadását kíváncsian vártam. A színpad közepén egy kétszemélyes bőrkanapé. A sarokban egy dobfelszerelés. Semmi más. Ja, de előttem pont egy kék hosszú selyem függött le, amiről lehetett gondolni, hogy majd lesz valami. Tenger, patak, bármi. 

Hamlet, Tom Chapman | Fotó: Kiss Zoltán

A műsorfüzetben azt olvastam, hogy ezt az előadást olyan közönségnek is szánják, akik már valamilyen traumát átéltek. A dráma szerepeit mindössze hatan játszották el. Hamletet már az elején megszállta apja szelleme, így megkettőzödött tudatállapotban beszélt, kirázva magából apja szavait. Érdekes előadás volt, ezekhez hasonló megkettőzödésekkel. Néha úgy éreztem, mintha egy nagyon komoly kamaraoperát néznék, amiben hangsúlyosak az áriák, ezért kitettek, teátrálisak. Miközben minden jelzésértékű volt, a tér, talán még az idő is, nagyon sok vér folyt – konkrétan. 

Polonius,Stephen Kennedy és Ophelia, Bathsheba Peipe | Fotó: Kiss Zoltán

Számomra emlékezetes szép kép marad, amikor Ophélia a hasán kúszva a hátán hozza ki a kanapé mögül leszúrt apját. Olyanok voltak, mint egy csiga. Mindketten vértől is átitatva.

Az este hosszúra nyúlt, biztos az igazgató úrnak is, aki vacsorázni vitte az angol társulatot.