Vilmos naplója 03 (2014. július 7.-8.-9., hétfő-kedd-szerda)
Hétfőn este még nem sejtettem, mekkora ereje van a
Viharsarok szónak: ezt a vidéket így nevezik és most már értem, miért. Bár idén
egyetlen Vihar se jutott a programba, de a városba annál több! Leszakadt az ég,
hogy csakúgy csattant! Ekkora esőkre még az idősebbek sem emlékeznek. Mert a keddi
után szerdán és ömlött. De tartsunk sort!
A keddi eső alatt csak az esti előadásra gondoltam: méltó helyzet
egy kísérletezésben edződött társaságnak, mint amilyen Maladype.
Sokat látott évszázados szememmel döbbenten néztem e kiváló
lengyel heroikus küzdelmét a szellemekkel és az elemekkel: tűzzel, vízzel,
nyelvvel, sőt a hanggal és a képpel is.
Csak álmomban hallottam eddig akkora csattanásokat, mint itt
Gyulán, kedden délben. A villámok Lear, Othello és Macbeth viharait idézték:
azt gondoltam pont jó lesz díszletnek. De valódi volt. A főutcán letört faágak hevertek szanaszét, majd’ el fújt a
szél, csacsogva csobogtak a
szökőkutak, és közben ömlött az eső. Kevéske képem van erről, mert örültem, hogy
túlélem. Érdemes volt…és kötelező, mert különben ki írja meg ezt a naplót?
Kedden hatkor a desszerttel kezdődött az este: Sena, Said és
a W.H. zenészek adták meg újra nekem az otthon édes humorát és sós könnyeit. Ha én egyszer így tudnék énekelni, vagy tudtam volna valaha…na, de
hagyjuk.
Ő meg jól megadta, ami jár: szakadt az eső, szakadt
a lánc is – mondta és énekelt tovább. Volt, hogy a magyarul verselő Saiiddal
felelgettek, máskor a hangszerek próbáltak a nyomába érni.
Este lett és kisétáltunk a tóhoz. Oda, ahol már annyi módon
szólt szellemem, szavam és válaszolt neki a kuvik, ha kellett (ha nem)…Nincs
hattyú a vízen (valaki kérdezte, van-e) néha kacsa családok rebbennek föl, amúgy
minden nyugodt. De csak míg a darab el nem kezdődik.
Macbeth a szabad ég alatt óriásira nőtt, bűne az eget
ostromolja és a bosszúért kiáltók hangja hosszan visszhangzik a falakról. Hideg
van, kicsit csepereg is. A színészek pengék: pedig a délutáni vihar miatt nem
tudtak próbálni, a színpadi berendezések egy része is elázott. A színpadon
ültünk, szemünk előtt váltották
jelmezeiket, a sóhajtásuk sem maradhatott rejtve.
Az előadás végén a
bűnöst felfaló kicsi, élő patkányok közelről annyira jól neveltek és mondhatni
kedvesek voltak, hogy az erről a jelenetről elhíresült darab nézői itt megbocsájtották
az ijesztő végkifejletet. (Magam nem bírtam ki, hogy meg ne tudjam, mit esznek
ezen a Macbeth fejen ezek a jószágok? Nem, nem cukrot nyalogatnak: májkrém és
sajt a kedvencük. Jól kell tartani őket, holnap is munka vár rájuk filmben,
színpadon…)
Szerdán napsütésre ébredtünk. De délután leszakadt az ég
ismét. A diákok, akik hétfőn még a kertben beszélték meg saját szentivánéji
álmaikat, most a kamaraterembe kényszerülnek.
Állítólag vihar vihart követ a további napokban is. Ha
mégsem, akkor bocsánat, amennyiben ez sok hűhó lenne semmiért. De erről majd
legközelebb... Azaz dehogy: mire kitettem a vége pontot, kiderült, hogy minden
elszakadt: sehol semmi kapcsolat. Még egy lovas küldöncöt se tudok hívni, hogy
vigye ezt az írást a címzettnek…mit nékem modern kor! Reggelre persze újra itt a csalóka napfény. És a net is. mit nékem...modern...kor...
